A legjobb egérfogó

A tökéletes egérfogó mindig az emberiség vágyálma volt, mint ahogy a benzin helyett vízzel üzemelő autó, vagy a káros melléktermék nélküli maghasadás is. Az Europa és Callisto közötti Heisenberg Űrállomás újranyitása kellett ahhoz, hogy rájöjjenek, valóban szükségük van egy minden eddiginél jobb egérfogóra.

A tudósok első csoportja – négy férfi és két nő – 3014. november 2-án 19:43-kor (Heisenberg idő) dokkolt az állomáson. Kinyitották a csapóajtót, s 900 év után először lépett újra ember az elhagyott fedélzetre.

Pontosan 43 másodperc múlva az egyik nő felsikoltott, a másik felugrott egy székre, amely le volt csavarozva a padlóra. Három férfi magában káromkodott, a negyedik pedig, a félénk kis fickó, egyszerűen elájult.

Úgy tűnt, az állomás eddigi lakói közül páran már várták őket. Ők ott voltak kilenc hosszú évszázada, és örültek, hogy újra társaságuk akadt. Mivel éppen elfogyasztották az előző legénység által otthagyott utolsó húskonzervet is, boldogok voltak, hogy új fehérjeforrás bukkant fel.

– Mik ezek? – kérdezte a félénk kis fickó, amikor magához tért.

– Egerek – mondta az atomfizikus. – Vagy talán patkányok.

– Nem érdekel, mik ezek! – kiabált hisztérikusan a robotikus a szék tetejéről. – Csak tartsátok távol őket tőlem!

– Nem gond – mondta a biokémikus. – Majd összekeverek egy jó kis gyorsan ható mérget, és kiszórom nekik.

Ekkor a félénk tudós újra elájult.

A biokémikus elkészítette a mérget, és kitette az egerek elé. A csapat többi tagja ezalatt felállította az új munkaállomást, megvacsorázott, majd lefeküdt aludni, arra számítva, hogy reggel több száz döglött egeret fognak találni.

Ehelyett néhány kövér egeret pillantottak meg, akik boldogan nyalogatták a méreggel teli hússzeleteket, s az újabb adagot várták.

– Úgy tűnik, immunisak a méregre – mondta a biokémikus. Azt hiszem, más módszert kell kitalálnunk, hogy elpusztítsuk őket.

Ó, ez nagyon egyszerű – mondta a nanotechnológus. – Elkészítek egy mesterséges mikrobát, amely szétterjed majd a testükben, és belülről támadja meg őket. Beleteszem egy kis sajtba.

Az egerek mind előjöttek, amikor meglátták a sajtot, megették – azután másnap reggel visszajöttek, és kértek még.

– Nem értem – mondta a nanotechnológus. – Azok a mikrobák képesek lennének bármelyikünket megölni. Miért nem pusztították el az egereket?

Senki nem tudta a választ, ezért elkapták az egyik egeret, vér-, gyomor- és génmintát vettek, de ezek után sem találták a választ a kérdésre. A legjobb ötlet a biokémikustól érkezett, aki feltételezte, hogy az evolúciójuk eredményeként az egerek szervezete vendégszerető környezetté vált a mikrobák számára, így azok figyelmen kívül hagyták a rombolásra tervezett programjukat, s kényelmesen berendezkedtek a beleikben.

A robotikus ezután egy másik megoldási javaslattal állt elő. Készített egy sereg apró robotkatonát, s az egerek ellen küldte őket, hogy felvegyék velük a harcot.

Ekkor jöttek rá arra, hogy az egerek nemcsak fizikálisan alakultak át, hanem mentálisan is. A taktikai képességük messze felülmúlta a robotikusét, aki a kis fémharcosokat programozta. Az egerek a harc kezdete után 17 órával körülkerítették őket, így kénytelenek voltak végül megadni magukat.

Az atomfizikus sem volt eredményesebb a dezintegráló sugárnyalábbal. Az egerek teljesen ellenállóak voltak a sugárral szemben. Nem így a fürdőszoba és a konyhában a két kávéfőző.

– Nos, nincs több ötletem – mondta a biokémikus.

– A piszkos kis disznók minden próbálkozásunkat visszaverték – motyogta az atomfizikus.

– Idióták! – kiáltott fel a félénk kis tudós undorral.

– Az egerek?

– Nem – mondta. – A tisztelt kollégáimra utaltam.

– Mondd csak ki, amit akarsz! – csattant fel a robotikus. – Ne legyél már mindig olyan gyáva!

– Soha nem tagadtam, hogy vannak korlátaim – mondta a tudós, – bár udvariatlanság, hogy felemlegeted azokat. Ez ugyanis még nem oldja meg a problémánkat.

– Tehát úgy gondolod, te vagy az egyetlen, aki tudja, hogyan kell készíteni egy jobb egérfogót? – kérdezte gúnyosan.

– Minden bizonnyal.

– Annak ellenére, hogy már kiállták a méreg, mikrobák, a katonai robotok és dezintegrátor sugarak próbáját is?

– Igen.

– Rendben, te nagyágyú. Mire lesz szükséged?

– Csak egy kis segítségre a genetikustól.

– Semmi másra?

– Semmire – felelte a tudós.

Magára hagyták a genetikussal egy hónapig, és próbálták figyelmen kívül hagyni azt a kárt, amit eközben az egerek okoztak az űrállomás berendezésében. Azután egy napon a tudós bejelentette, hogy az egérfogó elkészült.

A többiek csak nevettek rajta.

– Ez az? – kérdezte a nanotechnológus kétkedve, amikor megpillantotta. – Ez a legjobb egérfogó, amire egy hónapon keresztül vártunk?

– Nem gondohatod komolyan, hogy ez a primitív dolog működni fog – mondta a biokémikus.

– Ó, ti nagyon kishitűek vagytok – motyogta a félénk tudós.

Nevettek. (Nos, nevettek Newtonon és Einsteinen is.)

Egy héten belül az összes egér elpusztult, még az a három is, amik valahogy átjutottak a dokkolt űrhajóra. Ez az új egérfogó gyors volt, hatékony és pusztító.

– Ki gondolta volna? – mondta a robotikus, amikor mind az egérfogó köré gyűltek.

– Honnan vetted az ötletet? – kérdezte a natechnológus.

– Néha olyan könyveket is el kell olvasni, amik nem csak tudományos témákkal foglalkoznak – válaszolta a tudós.

– Miau – helyeselt az új egérfogó.

Mike Resnick

Fordította: Kozma Sándor