A halálkapcsoló rövid története

Nincs élet a halál után, de egy részünk mégis tovább él.

A számítógépes korszak kezdetén, ha egy ember meghalt, az agyában elraktározott jelszavak elvesztek, ezért senki sem tudott hozzáférni a fájljaikhoz. Volt olyan eset is, amikor egy teljes vállalat csődbe ment emiatt a vezérigazgató halálakor. Ez volt az oka, hogy a programozók kitalálták a halálkapcsolót.

A kapcsolóval rendelkező számítógép hetente egyszer kéri tőled a jelszót, hogy meggyőződjön arról, még életben vagy. Ha egy megadott időintervallumon belül nem adod meg a helyes jelszót, a számítógép arra a következtetésre jut, hogy halott vagy, ezért a jelszavakat automatikusan elküldi egy emailben az általad előzetesen megadott kedvezményezettnek. Sokan kibővítették ezt a szolgáltatást, például eljuttatták a svájci bankszámlájuk adatait az örökösöknek, közölték véleményüket a haragosukkal, így az övék lett az utolsó szó, vagy elárultak olyan titkokat, amelyekről életükben mélyen hallgattak.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a halálkapcsolók alkalmasak arra is, hogy mindenki elektronikusan elbúcsúzzon. A jelszavak küldése helyett az emberek úgy programozták be a gépüket, hogy azok emaileket küldjenek a barátaiknak, amelyekben bejelentik a saját halálukat. "Úgy tűnik, halott vagyok”, így kezdődött a legtöbb email, "ezért megragadom az alkalmat, hogy elmondjam neked, amit mindig is szerettem volna ..."

Az emberek hamar kitalálták, azt is be tudják programozni, hogyan küldjenek üzenetet egy megadott jövőbeni időpontban: "Boldog 87. születésnapot. Már 22 éve, hogy nem lehetek közöttetek. Kívánok neked hosszú életet."

Idővel az emberek még tovább fejlesztették a halálkapcsoló funcióit. A halál bejelentése helyett az elküldött üzenetek azt szimulálták, hogy az illető továbbra is él. Olyan algoritmusokat fejlesztettek ki, amelyek elemezték a bejövő üzeneteket, és válaszoltak is azokra. A halálkapcsoló mindig megfelelő bocsánatkérő levelet küldött, amelyben kimentette az illetőt, amikor nem tudott résztvenni egy találkozón, a meghívások elől ügyesen kitért, alkalomhoz illően gratulált az adott élethelyzetben, kifejezte a reményt, hogy hamarosan találkozhat a másikkal.

A jelenben a halálkapcsoló építése művészetté vált. Programjuk szerint alkalmanként faxot küldenek, átutalásokat eszközölnek különböző számlák között, online megvásárolják a legújabb könyvet. A legkifinomultabb kapcsolók tárolják az emberek adatait, emlékeit, nevükben a rá jellemző vicceket mesélik el, elevenítik fel a régi közös élményeket, dicsekednek el sikereikkel.

A halálkapcsolók viccet csinálnak a halandóságból. Az emberek rájöttek arra, igaz hogy nem képesek megállítani a Halált, de attól még bele tudnak köpni az italába.

Ez az egész a sír csendje elleni jóhangulatú forradalomként kezdődött. Most már azonban nekünk, élőknek, egyre nehezebb megkülönböztetni, ki halt meg és ki él. A számítógépek folyamatosan működnek, éjjel-nappal küldözgetik a halottak nevében az üzeneteket: üdvözleteket, részvétnyilvánításokat, kifogásokat, pletykákat, udvarlásokat, vicceket, - kódokat egymást jól ismerő emberek között.

Világossá vált, mi felé tart a társadalom.  A legtöbb ember halott, én egyike vagyok a kevés élőnek. Amikor meghalok és bekapcsol a halálkapcsolóm, a szétküldött üzeneteket már senki sem fogja elolvasni, az emailek hangtalanul bolyonganak majd egyik bolygó körül keringő kommunikációs műholdról a másikra.

Számunkra nincs élet a halál után, mégis tovább fogunk létezni. Ha egy idegen civilizáció képviselői eljutnak a Földre, azonnal megértik, milyenek voltak az emberek, mert itt marad az egész kapcsolatrendszerünk: ki kit szeretett, ki küzdött, ki kit csalt meg, kik nevettek együtt a kirándulásokon és az ünnepi vacsorákon. Az emberek közötti hivatalos, családi, szerelmi kapcsolatok tovább élnek az elektromos üzenetekben. A halálkapcsolók olyan tökéletesen szimulálják le a társadalmat, hogy a teljes szociális háló rekonstruálható. A bolygó emlékei egyesekben és nullákban élnek tovább.

Ez a technológia lehetővé teszi, hogy örökké nevethessünk az elmondott vicceken, hogy egy kedves szóval orvosolhassuk az elveszett lehetőséget, olyan történeteket idézhessünk fel életünkből, amelyeket a valóságban már nem élhetünk át. Az emlékek önálló életet élnek, nem vesznek el örökre csak azért, mert elfelejtjük, vagy túl fáradtak vagyunk arra, hogy újra felidézzük azokat. Boldogok lehetünk, hiszen létezésünk dicsőséges napjainak emléke tovább él halálunk után is. Ez a halál utáni élet, a túlvilág.

David Eagleman

Fordította: Kozma Sándor

Képzelet

Képzelj szellemeket, isteneket és ördögöket.

Képzeld el a poklokat és a mennyeket, városokat, amelyek az égben lebegnek, és városokat, amelyek elsüllyedtek a tengerben. Egyszarvúakat és kentaurokat. Boszorkányokat és dzsinneket.

Angyalokat és hárpiákat. Bűvöletet és varázslatot.

Oly könnyű elképzelni, hiszen az emberiség képzeletében élnek évezredek óta. Képzelj el űrhajókat és jövőt.

Könnyű elképzelni: a jövő közeledik, s ott vannak benne az űrhajók. De van olyan is, amit nehéz elképzelni?

Természetesen van.

Képzelj el egy darab anyagot, magadat benne, amelyben öntudatra ébredsz, gondolkozol, képessé válsz átalakítani az anyagot, ami már te vagy, hogy képes legyél szeretni, küzdeni és álmodni.

Képzelj el egy univerzumot – végtelent vagy végest, ahogy tetszik – millió, millió és millió nappal.

Képzelj el egy sárgolyót, amely az egyik nap körül kering. S képzeld el magadat ezen a sárgolyón, ahogy időn és téren át utazol egy ismeretlen cél, egy ismeretlen végzet felé. Képzeld el!

Fredric Brown

Fordította: Kozma Sándor

Végtelen idő

Régebben mindannyian úgy gondoltuk, az örök élet ajándék az emberiségnek. Kezdetben csak a gazdagok és a tehetősek engedhették meg maguknak, hogy az orvosok a nanotechnológia új felfedezéseit alkalmazzák a gyógyításukban. Eleinte a nanobotok – nanoméretű kis robotok – feladata a betegségek, sebek gyógyítása volt. Majd elkezdték használni a technológiát a DNS kutatásában. Mielőtt a nanotechnológiát elkezdték volna alkalmazni az orvostudományban, a sejtek kb. 50-szer voltak képesek osztódni a DNS károsodása nélkül. Ez a DNS végén eljelyezkedő telomerek miatt volt így, amelyek a sejtosztódáskor védik a DNS-t, miközben folyamatosan rövidebbek lesznek. Az ötvenedik alkalommal már olyan mértékben lerövidülnek, hogy már nem képesek ellátni ezt a védelmi szerepet, ezért ezután már a DNS is sérült. Ez volt az öregedés fő oka. Amikor nanobotokat juttattak az emberek szervezetébe, azok újraépítették a telomereket, amelyek hossza és felépítése így változatlan maradt. Ezzel teremtették meg az örök életet. A tömegtermeléssel egyre többen és többen engedhették meg maguknak a nanobotos gyógyítást. Ezek az apró mechanikus gépek az anyákból a magzatokba kerültek, s végül minden ember testének részeivé váltak. 

(Felveszem a lapátot)

Ezután évszázadokig egy utópiában éltünk. Hosszú ideig nem tűnt fel senkinek, hogy a társadalom milyen mértékben megváltozott. Megszűntek a betegségek, senki sem halt meg többé balesetben. Nem volt többé erőszak, bűnözés, háború. Miért kellett volna bármit is elvennünk a másiktól, ha korlátlan idő állt rendelkezésünkre, hogy megvalósítsuk álmainkat?

Tökéletes társadalomban éltünk ezer évig. Ekkor valakinek elege lett az életből, a perspektívanélküliségből, és egy száguldó autó elé lépett. Ott feküdt az utca közepén az összetört test, nem lélegzett, nem vert a szíve. Azután pár perc múlva összerándult, levegővel telt meg a tüdeje, újra elkezdett verni a szíve, összeforrtak a csontjai. A hír fénysebességgel terjedt az emberek között, de ahelyett, hogy megnyugtatta volna őket, lázongásokhoz vezetett. Rájöttek, hogy az örök élet, a nanobotok a legfontosabbat, a döntés szabadságát vették el tőlük. Több tízezren vetették le magukat felhőkarcolókról, léptek a közeledő vonat elé, vágták fel az ereiket. Az élet leállása és a teljes regeneráció között egyre kevesebb idő telt el. A nanobotok rugalmasak voltak, gyorsan kijavították a sérüléseket. Egy idő után leálltak a lázongások. A nanobotok már gondolati szinten leállították az öngyilkosságokat, mint egy önromboló betegséget.

(Egy újabb lapát földet dobok a gödörbe)

Azonban a vágy továbbra is mindenkiben ott élt, hogy magunk dönthessünk az életünkről. Ennek éppen én vagyok az élő bizonyítéka. De mivel a nanobotok elsődleges programja az, hogy a gazdatest épségét megvédje, az emberek az öngyilkosság gondolatáig sem jutottak el, nem voltak képesek véget vetni az életüknek. A sajátukénak nem. Ekkor jöttem rá a megoldásra, amely megmentheti az emberiséget.

(Elegyengetem a földet a két síron. Az egyik a fejnek, a másik a test többi részének. Nincs olyan nanobot, ami képes lenne újra összerakni ezt a testet.)

Eggyel végeztem. Még tízmilliárd van hátra. És erre végtelen idő áll a rendelkezésemre.

Cliff Cymrot

Fordította: Kozma Sándor

Mi vár ránk?

Ez egy nehéz választás...

Kérem, olvassa el a következő figyelmeztetést.

Gondolom, látott már Predictor-t; mikor ezeket a sorokat olvassa, már több milliót adtak el belőle. Ha még nem tudja, mi az; egy kis készülék, az autóriasztó távirányítójához hasonlít. Egy kerek gombból és egy nagy zöld LED-ből áll. A fény felvillan, ha megnyomja a gombot. Pontosan egy másodperccel a gomb megnyomása előtt. A legtöbb ember azt mondja, hogy amikor először próbálták ki, úgy érezték, ez csak egy furcsa játék, ahol az a cél, hogy nyomjuk meg a gombot, amikor a fény felvillan. Milyen könnyű és egyszerű! De azután, amikor megpróbálja megszegni a szabályt, rájön, hogy nem az. Ha megpróbálja azelőtt megnyomni a gombot, mielőtt a LED felvillanna, a fény azonnal megjelenik, és nem számít, milyen gyorsan mozog, pontosan egy másodperccel utána nyomja meg a gombot. Ha pedig a fény felvillanására vár, hogy azután ne nyomja meg a gombot, akkor az soha nem fog felvillanni. Nem számít, mit csinál, a fény mindig megelőzi a gomb megnyomását. Nem tudja becsapni a Predictor-t.

A Predictor szíve egy olyan áramkör, amely negatív idejű késleltetéssel van ellátva – jelet küld vissza az időben. Ezen technológia következménye akkor lesz mindenki számára nyilvánvaló, ha a negatív késleltetés jóval hosszabb lesz egy másodpercnél, de nem ez az, ami miatt a figyelmeztetésem megírtam. Az az igazi probléma, hogy a Predictor azt a tényt demonstrálja, szabad akarat nem létezik.

Mindig léteztek elméletek arról, hogy a szabad akarat valójában csak illúzió. Ezek egy része a fizika tudományán, más részük az egyszerű logikán alapult. A legtöbb ember egyetért abban, hogy ezek az elméletek megcáfolhatatlanok, de valójában eddig senki sem fogadta el a tényt. A szabad akarattal való rendelkezés élménye túl erős ahhoz, hogy az elmélet felül tudja írni azt. Ehhez tényleges bizonyítékra, jelen esetben a Predictor-ra volt szükség.

Általában, aki megveszi a készüléket, pár napig játszik vele, megmutatatja az ismerőseinek, barátainak, mindenfélét kipróbálnak, hogy becsapják a Predictor-t. Azután az illető elveszíti az érdeklődését, de soha nem felejti el, hogy a készülék puszta léte mit jelent, a következő hetekben mindig a megváltozhatatlan jövő gondolata jár a fejében. Néhány ember, aki rájön, hogy a választása egyáltalán nem számít, semmiben sem dönt többé. A súlyosabb probléma azonban az, hogy minden harmadik személy kórházi kezelésre szorul, aki a Predictor-ral játszott, mert végleg lemond az evésről. A végső állapot mozgásképtelenség és makacs hallgatás, egyfajta éber kóma. Követik a mozgást a szemükkel, és néha testhelyzetet változtatnak, de ez minden, ami jelzi, hogy még élnek. A mozgásra való képességük még megvan, de a motivációjuk elveszett.

Mielőtt az emberek elkezdtek volna játszani a Predictor-ral, az éber kóma meglehetősen ritka betegség volt, az agy elülső homloklebenyének károsodása okozta. Most úgy terjed, mint egy vírus. Az emberek először azt hitték, hogy egy olyan gondolat okozza, amely – mint egy Lovecraft horrorban – elpusztítja a gondolkozót, vagy egy Gödel mondat, amely szétzúzza az ember logikai képességét. Mint kiderült, a lebénító gondolat az volt  amire számítottunk is, hogy nincs szabad akarat. Ez addig nem okozott problémát, amíg az ellenkezőjében hittünk.

Az orvosok megpróbáltak a páciensek józan eszére hatni, amíg azok egyáltalán szóba álltak velük. Mindannyian boldog és aktív életet éltek előtte, érveltek, pedig már akkor sem volt szabad akaratuk. Miért kellene bárminek is megváltoznia? ”Amit egy hónapja tettél, az ugyanúgy nem a te szabad választásod volt, mint ahogy most sem,” mondta a doctor. ”Miért ne viselkedhetnél most is ugyanúgy, mint akkor?” Szinte minden beteg ugyanazt válaszolta: ”De most már tudom.” Legtöbbjüknek ezek voltak az utolsó szavaik.

Sokan azzal érvelnek, hogy mivel a Predictor okozta ezeket a viselkedésbeli változásokat, az éppen azt bizonyítja, hogy a szabad akarat létezik. Egy gép nem, csak egy szabadon gondolkodó képes elkedvetlenedni. Az a tény, hogy egyesek éber kómába estek, míg mások nem, azt jelzi, hogy a választás képességének igenis van jelentősége.

Sajnos ezek az érvek hibásak: a viselkedés minden formája kompatibilis a determinizmussal. Van dinamikus rendszer, amely egy vonzóerőnek engedelmeskedve megadott pontba jut el, míg egy másik meghatározhatatlan kaotikus viselkedést mutat. Ami azonos bennük, hogy mindkettő teljességgel determinista.

Ez a figyelmeztetés az első üzenet, amelyet egy negatív időkésleltetést használó kommunikációs eszközzel küldök az önökéhez képest egy évvel későbbi jövőből. Az üzenetem a következő: tégy úgy, mintha rendelkeznél szabad akarattal. Nagyon fontos, hogy úgy viselkedj, mintha a döntéseid számítanának, még ha tudod is, hogy ez nincs így. A valóság nem fontos: a fontos az, amiben hiszel, a hazugságban való hit az egyetlen módja annak, hogy elkerüld az éber kómát. A civilizáció léte függ most az önbecsapástól. Talán mindig is attól függött.

Viszont azt is tudom, hogy mivel a szabad akarat csak illúzió, előre elrendeltetett, hogy ki fog éber kómába esni, és ki nem. Semmit nem tudsz ellene tenni, nem választhatod meg, hogy a Predictor milyen hatással lesz rád. Néhányan közületek összeomlanak, mások nem, az én üzenetem sem fog megváltoztatni semmit. Hogy miért küldöm el mégis?

Mert nincs választásom.

Ted Chiang

Fordította: Kozma Sándor

Játszd újra, Psam!

Ez mind a fejedben van ... ugye?

Címzett: wilkinson553@btespernet.com

Feladó: ericjones@newpsientist.co.uk

Tárgy: meghívó egy buliba

Charlie: szia.

Szeretnélek meghívni –

Szép munka! Én nem Eric Jones vagyok, de erre már rájöttél, gratulálok. Viszont azt bizonyára nem tudod, hogy bizonyos értelemben mégis én vagyok Eric Jones, legalábbis egy részem. (Helló Charlie! Üdv a buliban!)

Azt találgatod most magadban, hogyan tudtam átjutni az ElmePajzsodon. Azt is tudom, hogy kétségbeesetten próbálsz kizárni a számítógépedből. Megsúgom neked, Charlie, hogy nem fog sikerülni. Felülírtam a motorikus vezérlő rendszeredet, teljesen le vagy bénulva.

Aha, most már látod a veszélyt. Attól tartok, túl késő.

Eredetileg jó ötletnek tűnt, ugye? Számítógép vezérlése a gondolataiddal? Soha nem jutott eszedbe, hogy ez kétélű fegyver is lehet. A reklámok csak a „telepatikus interfész” előnyeit hangoztatták, nem igaz? Azt sugallták, hogy ez valamiféle természetfeletti erővel ruház fel téged. Vagyis, mint mindenki másnak, neked is be van ültetve az agyadba egy Extel neurochip, amely biztosítja az állandó kapcsolatot az Espernettel.

Ügyes technológia. Valójában ez a gondolatátviteli dolog egyszerűen nem működhet, mert mindenki agya másképp van bedrótozva. Nincs általános gondolatformátum. Ezért a mérnökök kifejlesztettek egy áthidaló megoldást. A Extel chip mintázza a küldő fél gondolatának kognitív hullámfüggvényét, majd egy általános konverziós protokoll használatával átkódolja azt kvantumbitek mátrixává. Ezt a mátrixot már ugyanúgy továbbítani lehet, mint bármilyen egyéb kvantum-kriptográfiai terméket. A fogadó agyába beültetett másik neurochip azután egyszerűen visszaalakítja ezt a mátrixot olyan kognitív hullámfüggvénnyé, amely kompatibilis lesz az ő agyi architektúrájával. Ezt az üzenetváltást a fogadó fél gondolatátvitelnek fogja érzékelni. Nem is sejti, hogy az oda-vissza fordításnál sok adat elveszik.

Sok adatot pedig be lehet csempészni anélkül, hogy az illető észrevenné.

Gondolom, erről az eshetőségről nem meséltek neked, ugye, Charlie? Amiről a reklámok hallgatnak, hogy ha egy hacker feltöri az Espernetet, akkor amikor csatlakozol, abban a pillanatban az agyadat is a hatalmába kerítheti. S ekkor már nem csak olvasni tudja azt, hanem irányítani is. Ahogy most én csinálom.

Hogy miért mondom el mindezt? Mert ettől jobban érzem magam. Azt hiszem, kicsit kárörvendő is vagyok. Különben is, abszolút nem számít, hogy tudod-e, vagy sem.

Még mindig reménykedsz, hogy az ElmePajzsod el tud távolítani? Ó, istenkém, meg lennél lepődve, ha tudnád, mennyi pszionikus spam jut át a kereskedelmi psam szűrőkön. Ezek arra is képtelenek, hogy egy nemkívánt Psiagra vagy Psialis ajánlatot kiszűrjenek, hogy tudnának akkor engem távol tartani.

Minden gondolatodhoz hozzáférek, így abba is hagyhatod a hiábavaló igyekezetet, hogy elrejtsd előlem a banki kódjaidat. Amúgy sem érdekel a pénz.

Nagyobb tétben játszom.

Nem segít rajtad, ha pánikolsz, próbálj megnyugodni, mielőtt még idegösszeomlást kapsz. Így már jobb. Igen, ha akarnám, akkor kényszeríthetnélek, hogy leugorj egy szikláról, vagy fel tudnám gyújtatni veled a lakásodat, de ilyenek miatt nem kell aggódnod.

Hogy őszinte legyek, ezután már semmi miatt nem kell aggódnod.

Úgy tűnik, még mindig nem tudod elfogadni az elkerülhetetlent. Próbálom megismertetni veled a jövődet, de te még mindig azt találgatod, hogyan hatolhattam át a tűzfaladon. Nos, van egy bug a ElmeProg Gondolat csatolt rutinjában, ezt használtam ki. De a te ElmePajzsod olyan nyitott, hogy a behatoláshoz nem kellett különösebb erőfeszítés. Elég volt egy aprócska kis psyware, ami bejutott az agyadba, s ezen keresztül csatlakoztam. Közvetlen hozzáférésem van minden neuronhoz az agyadban. Mostantól kezdve te csak egy feldolgozó csomópont vagy egy gigantikus elmehálózatban, ez a hálózat pedig én magam vagyok.

Hogy én mi vagyok? Én a következő lépcsőfok vagyok az emberi faj evolúciós fejlődésében. Hamarosan én leszek az emberi faj.

A rendőrség? Ne légy hülye. Ők is ugyanazt a szoftvert használják, mint mindenki más. A rendőrség feletti irányítást már régen átvettem. Ahogy a kormány, a hadsereg és a média irányítását is. Hogy miért nem vette észre senki? Oké, megpróbálom neked elmagyarázni. Ennek a találkozásnak az összes emlékét el fogom rejteni egy hipnotikus fal mögé. Így látszatra  teljesen normálisan fogsz gondolkozni és cselekedni. Senki sem fog sejteni semmit.

Eric-re sem gyanakodtál, ugye?

Gondolom, sejted, hogy most mi következik. Úgy van. Mielőtt létrehozom a falat az agyadban, egy tudatalatti késztetést ültetek el benne, hogy küldj tovább engem minden ismerősödnek és barátodnak. Kénytelen vagy ezt elfogadni, Charlie, mert nem tehetsz ellene semmit. Mostantól én vagyok az agyad rendszeroperátora.

Nemsokára nem kell majd rejtőzködnünk, s megszüntethetjük a falat is. Igen, azt mondom, „mi”, de persze addigra mindenki én leszek. Egyetlen csoportos tudat. Hogy mit fogok azután csinálni?

Fogalmam sincs, de biztosan kitalálok majd valamit.

Most csattintok egyet az ujjaiddal, és te elfelejted ezt a beszélgetést, újra a régi jó öreg Charlie Wilkinson leszel.

Amíg egy furcsa kényszert nem érzel, hogy rácsatlakozz az Espernetre.

Címzett: aliciayakimoto@parapsyche.org

Feladó: wilkinson553@btespernet.com

Tárgy: meghívó egy buliba

Alicia: szia.

Szeretnélek meghívni –

Ian Stewart

Fordította: Kozma Sándor