Új célt találni az életben

Cél, cél, cél! Mindig kell találnunk valami megvalósítandót, amiért érdemes dolgoznunk, élni. Fiatal korban ez egyszerű. Megtalálni a szerelmet. Házasság, gyerek, család, karrier. A szerelmet megtaláltuk a házassággal együtt, majd elveszítettük, s újra megtaláltuk. Ugyanez a történet a családdal is. A karriert megvalósítottuk vagy már nem is érdekel bennünket annyira. S ezek után itt állunk újra a kérdéssel, mit is kezdjünk az életünkkel. Nem találunk semmi olyan célt, amiért érdemes lenne élni. Pedig erre szükségünk van, mert csak így érezzük igazán azt, hogy élünk, különben csak létezünk. De mit találjunk ki? Jön majd csak úgy magától, vagy nekünk kell megkeresni? Egyéni jóllétemet szolgálja vagy a közösségét? Hiszen egy ilyen cél lehetne az emberiség szolgálata is. Szerintem nem ilyen elvont dolgot kell találni. Elsősorban és elsődlegesen magunkon kell segíteni. De már nem elégít ki se vagyon, se hírnév. Eddig sem tartottuk fontosnak, ezután is tudunk élni nélküle. Gyerekünkben azt hittük, megtaláltuk életünk értelmét, azután esetleg kiderülhet, hogy ez csak illúzió volt. Házassággal együtt elvesztettük őt is, a szeretetét is. S ez sodorja kétségbeesésbe az embert. Ha szeretetet adunk, azt hisszük szeretetet kapunk vissza. Azonban legtöbbször mégsem így alakul. De mégis megpróbáljuk újra, azt remélve, hogy ezúttal nem csalódás lesz a vége. Mert élnünk kell. A céltalanság és a szeretetnélküliség az élet vége. És mi nem akarjuk, hogy vége legyen. A cél elérése valamilyen hiánynak a kitöltése. Ha úgy érezzük, valamit nem értünk el az életben, nem valósítottunk meg, akkor sosem késő, hogy megtegyük.

Születésnap egyedül

Ma van kislányom születésnapja. S ez az én hétvégém, amikor vele lehetnék . Mégsincs itt velem. SMS-ben jött az üzenet, hogy beteg. Anyja telefonja kikapcsolva, nem tudom felköszönteni. Itt ülök a tortával, az ajándák Barbie-val. Nincs aki elfújja a gyertyát, aki azt mondja, 'apa, szeretlek'. Nem marad más számomra, csak az emlékek. És a szomorúság, ez a szorítás a szívemben. Teljes szívemből szeretem, mégis egyre jobban eltávolodunk egymástól. Nem szeretem ezt az érzést. Szükségem van arra, hogy szerethessek és szeressenek. Hallani szeretném a kacagását, az öröm könnyeit a szemében. De most olyan távolinak érzem. Lehet úgy élni, hogy nincs mellettem? Érdemes egyáltalán?

Mit tennék, ha utazhatnék az időben?

Elalvás előtt mindig kavarognak bennem a gondolatok. Mintha egy film peregne le előttem. Ilyenkor mindenféle irreális dolog eszembe jut. Mi lenne, ha láthatatlan lennék, ha szállni tudnék, vagy ha vissza tudnék menni az időben?Tényleg, mit csinálnék, ha lenne egy időgépem? Használnám is? Hát persze! Ki tudna ellenállni a gondolatnak, hogy megváltoztasson dolgokat a múltban, vagy lássa, milyen a jövő?
Jövő: Valóban érdekel bennünket? Vagy jobb nem tudni, hogy mi lesz velünk? Ha ismerjük saját jövőnket, akkor ez milyen hatással lenne ránk? Ha azt tapasztalnánk, hogy egy tragédia az életünk, akkor visszajönnénk és próbálnánk rajta változtatni? Ha meg azt látnánk, hogy minden szép és jó, akkor a jelenben ez lustává, megelégedetté tenne bennünket, arra gondolva, hogy minek küzdeni, minek harcolni, amikor úgyis meg van írva minden? S éppen ezzel változtatnánk meg a jövőnket negatív irányban? Én biztosan kiváncsi lennék. De lehet, hogy nagyot csalódnék. Mert abban bíznék, hogy az emberiség jobb lett, hogy szép a világ, s érdemes benne élni. És meglátnám a szürke, lerombolt világot, amelyben az ember továbbra is a másik ellensége. S utána már nem is lenne érdemes visszatérni és leélni egy szomorú és kilátástalan életet.
Múlt: Ha csak egy utam lenne, akkor hova és melyik időpontba mennék vissza? Hűha, ezt nagyon meg kellene gondolnom. Az egész emberiség életét próbálnám helyes vágányra terelni, vagy csak a magamét? Valószínüleg az utóbbit választanám. Hiszen ha bármi nagyot változtatnék, nem lehetek benne biztos, hogy az milyen jelent eredményezne, olyan sok a bizonytalanság. De egy bizonyos korban már tudja az ember, illetve sejtjük, mit rontottunk el. De gazdagságot akarnék vagy boldogságot? Hogyan lehetne mindkettőt megvalósítani? Tudom, hogy volt az életemnek egy olyan pillanata, amikor előbb találkozhattam volna az igazi társammal, a szerelmemmel. De elmentünk egymás mellett, mint két ismeretlen. Abba a pillanatba térnék vissza, és tennék róla, hogy akkor és ott keresztezze egymást az utunk, s előbb találjuk meg a boldogságot, amit egymásnak jelentünk. S ezzel eltörölnénk életünkből azt a sok bánatot és szomorúságot, amelyet azért kellett megélnünk, mert nem találtuk meg előbb egymást.

Nem szeretem - Szeretem

Bosszant, ami ma Magyarországon történik. Nem szeretem Gyurcsányt, Orbánt, mszp-t, szdsz-t, fideszt, mdf-et, jobbikot, lmp-t, cigányokat, Kunczét, Gusztost, bankokat, bkv-t, Demszkyt, kutyaürüléket, koldusokat, hontalanokat, szabálytalankodó autósokat, közműcégeket, parlamenti képviselőket, álliberálisokat, a hazugságot, a kétszínűséget, egymás kihasználását, a megalkuvást, a gyávaságot, az önzést, a Gárdát, a bürokráciát, a korrupciót, Kapolyit, Verest, Demjánt, a kötelező gépjárműbiztosítást, Draskovitsot, a lassú és elfogult igazságszolgáltatást, az elválást, a gyűlölködést, a kioktatást, a romos házakat, a koszos utcákat, a felbontott járdákat, a szétvert Erzsébet teret, a hatalmat, a nem működő egézségügyet, a nyugdíj, a munka bizonytalanságát.

De szeretem a felhőket az égen, a napsütést, a tavaszt, a zöldellő fákat, a virágokat, társamat és szerelmemet, kislányomat, az együtt töltött perceket, a Lánchidat, a Dunát, a Csillaghegyi strandot, a Belvárost, a Bazilikát, a szeretetet, a hűséget, a szerelmet, az internetet, a blogolást, az álmodozást, a könyveket, a farmert, Radnótit, az önzetlenséget, a sztrapacskát, a belga sört,a zongora hangját, a jazzt, Leonard Cohen-t, Tom Petty-t, a Fourplay-t, az August Rush-t, Paulo Coelho-t, Eckhart Tolle-t, a Margitszigetet, a hitet, a vágyat, az erőt, a szépséget, a tudást, az összefogást, az úszást, a pihenést, a sorozatokat, a búvárkodást, az életet.

Azért érdemes léteznünk, amit szeretünk. S amit nem, azt felejtsük el, változtassuk meg, vagy csak fogadjuk el. Ne menjünk el szó nélkül a rossz, a visszásságok mellett. De vegyük észre a szépet és a jót. S ezt adjuk át és osszuk meg másokkal.