Mit tennék, ha utazhatnék az időben?

Elalvás előtt mindig kavarognak bennem a gondolatok. Mintha egy film peregne le előttem. Ilyenkor mindenféle irreális dolog eszembe jut. Mi lenne, ha láthatatlan lennék, ha szállni tudnék, vagy ha vissza tudnék menni az időben?Tényleg, mit csinálnék, ha lenne egy időgépem? Használnám is? Hát persze! Ki tudna ellenállni a gondolatnak, hogy megváltoztasson dolgokat a múltban, vagy lássa, milyen a jövő?

Jövő: Valóban érdekel bennünket? Vagy jobb nem tudni, hogy mi lesz velünk? Ha ismerjük saját jövőnket, akkor ez milyen hatással lenne ránk? Ha azt tapasztalnánk, hogy egy tragédia az életünk, akkor visszajönnénk és próbálnánk rajta változtatni? Ha meg azt látnánk, hogy minden szép és jó, akkor a jelenben ez lustává, megelégedetté tenne bennünket, arra gondolva, hogy minek küzdeni, minek harcolni, amikor úgyis meg van írva minden? S éppen ezzel változtatnánk meg a jövőnket negatív irányban? Én biztosan kiváncsi lennék. De lehet, hogy nagyot csalódnék. Mert abban bíznék, hogy az emberiség jobb lett, hogy szép a világ, s érdemes benne élni. És meglátnám a szürke, lerombolt világot, amelyben az ember továbbra is a másik ellensége. S utána már nem is lenne érdemes visszatérni és leélni egy szomorú és kilátástalan életet.

Múlt: Ha csak egy utam lenne, akkor hova és melyik időpontba mennék vissza? Hűha, ezt nagyon meg kellene gondolnom. Az egész emberiség életét próbálnám helyes vágányra terelni, vagy csak a magamét? Valószínüleg az utóbbit választanám. Hiszen ha bármi nagyot változtatnék, nem lehetek benne biztos, hogy az milyen jelent eredményezne, olyan sok a bizonytalanság. De egy bizonyos korban már tudja az ember, illetve sejtjük, mit rontottunk el. De gazdagságot akarnék vagy boldogságot? Hogyan lehetne mindkettőt megvalósítani? Tudom, hogy volt az életemnek egy olyan pillanata, amikor előbb találkozhattam volna az igazi társammal, a szerelmemmel. De elmentünk egymás mellett, mint két ismeretlen. Abba a pillanatba térnék vissza, és tennék róla, hogy akkor és ott keresztezze egymást az utunk, s előbb találjuk meg a boldogságot, amit egymásnak jelentünk. S ezzel eltörölnénk életünkből azt a sok bánatot és szomorúságot, amelyet azért kellett megélnünk, mert nem találtuk meg előbb egymást.

HírTV vs. Házasság

Mostanában elég sokat nézem a HírTV-t. Na nem azért, mintha ez a csatorna lenne a legjobb, de nincs tévém és így a neten nézem az elérhető programokat. Jelen pillanatban a nézhetők közül csak az ATV-t és a HírTV-t tudom elérni, s mivel előbbi egyre rosszabb, marad az utóbbi.

Szóval rákattintok a Winamp-on a tévére, s látom négyen ülnek az asztalnál és szokás szerint beszélgetnek. A nevüket nem tudom, de mindenről van véleményük, mindent tudnak, s megfellebezhetetlen erkölcsi útmutatásokat adnak általában nekünk nézőknek. Ja igen, ez a Civil Kaszinó. Pesthy Lászlót ismertem fel egyedül, a többbiek neve is megjelent, de gyorsan felejthetőek.

A hét aktuális eseményeiről osztották az észt, amikor a műsorvezető szóba hozza a Valentin napot. Persze mind elítéli, a magyar tradícióktól teljesen eltér, csak a kersekedők csinálnak belőle ünnepet, vagyis a szokásos szlogenek hangzottak el. S ekkor szóba került a Házasság Hete eseménysorozat, amely a Deák téri templomban került lezárásra a múlt hét végén. Az asztalra került kérdés az volt, hogy a Valentin napot vagy a Házasság Hetét ünnepelték meg. És ekkor kiderült, hogy náluk is csak szavakban nyilvánul meg a tradíciótisztelet, a házasság mint intézmény megbecsülése. Mert kénytelenek voltak elárulni, hogy négyük közül hárman kapcsolatban élnek, nem házasságban. Viszont virágot mindegyik vitt február 14-én a kedvesének. Ők ezt a tényt viccel ütötték el, valójában elég szomorú volt az eset. Ne nem azért, mintha mindenkinek templomba kellene járnia és csak házasságban élnie. De nem szabad vizet prédikálni és bort inni. Főleg azoknak, akik még ki is akarnak bennünket erről oktatni.

Én nem vagyok vallásos, a házasság értékeiről sem szoktam senkivel beszélgetni. De múlt szombaton elmentem a templomba, hogy a lelkipásztor megáldja házasságunkat. Egyszerűen fontosnak éreztem. Sajnos csak hét házaspár volt jelen. Én az áldás közben éreztem, hogy még jobban összetartozunk a párommal. 

Szétnéztem a templomban, de azokat az embereket, akik megpróbálják nekünk újságcikkeken, tévéműsorokon keresztül hangsúlyozni ezen intézmény fontosságát, na ezek közül senkit nem láttam.

Boldoggá tenni egymást

Alapvetően materialista szemléletű vagyok. Az utóbbi években azonban egyre többet gondolkozok életről, halálról, szerelemről, boldogságról, szeretetről. Amíg fiatal az ember, addig elfogadja, hogy ezek a fogalmak léteznek. Tudja, hogy megéli őket. Az értelmükről azonban csak akkor kezd el gondolkozni, mikor úgy érzi, az ideje már korlátozott ezen érzelmek teljes intenzitású megélésére. Sosem voltam templombajáró ember. Vagyis ez nem teljes mértékben igaz, mert városnéző kirándulásaim alkalmával mindig megcsodáltam ezen építészeti remekműveket.

Közel  lakom a Szent István Bazilikához. Mikor megpillantom a Zrínyi utcában sétálva, mindig arra gondolok, milyen szerencsés vagyok, hogy nap mint nap ebben a látványban lehet részem. Többször meglátogattam egy-egy koncert alkalmával és minden egyes esetben megdöbbentett a monumentalitás, a gazdagság, a csodálatos akusztika. Az utóbbi egy-két évben elmentünk a karácsonyi vagy az újévi misére is. A misék szakrális jellege érdekes volt, azonban nekem a hangnemük mindig egy kicsit idegen volt. S ezért őszintén, mindig vártam már a végét, amikor hazamehetek. A Bibliából általában azokat a szövegrészeket idézték, ami alapján azt akarják elhitetni velem, hogy én egy bűnös vagyok, meg kell alázkodnom a dicső isteni akarat (vagy az egyház?) előtt. Mindig azt sorolták, hogy többet kellene járnunk misére, több adományt kellene adnunk, a gyermekeket templomban kell megkeresztelnünk, csak az az igazi házasság, amely templomban köttetett. E hangulat miatt az utóbbi időben lassan már csak az orgona hangja miatt látogatom a bazilikát.

Szóval nem voltak túl jók a tapasztalataim eddig az egyház által közvetített igével kapcsolatban. Ez a tegnapi nappal megváltozott. Párom és én meglátogattuk a Deák téri Evangélikus templomot, a Házasság Hete programsorozat keretében. Ahogy becsuktuk magunk mögött a nagy kaput, fölcsendült az orgona csodálatos hangja, s szívünkben a sötétség fénnyé változott. Leültünk a padra és éreztük, hogy nem egy komor, büntető isteni hatalom előtt vagyunk. A lelkipásztor meleg szavakkal fogadott bennünket, megerősíthettük előtte házaspári eskünket és áldásban részesültünk. S eközben olyan gondolatok hangzottak el, amelyek egy része még mindig itt cseng a fülemben. 

Miért is kötjük össze kapcsolatainkat házassággal? Sokan azt felelik erre, mert még nem találtak ki ennél jobbat. De az általános válasz, hogy boldog legyek. Pedig nem ez az ok. Hiszen lehetünk-e úgy boldogok, hogy körülöttünk mindenki boldogtalan? Házasságot azért kötünk, hogy boldoggá tegyük társunkat. S az ő boldogsága révén mi is boldogok leszünk.

Jó volt ezt hallani, mert olyan helyről kaptam megerősítést, ahonnan nem vártam.

 "Tedd erőssé a kezüket, amellyel egymás kezét fogják,
tedd gyöngéddé a szívüket, amelyben egymást hordozzák,
tedd egyenessé a gondolataikat és tetteiket, amelyekkel egymást gyarapítják."

Könyörgöm, rendet szeretnék!

Anarchia ez az egész. Az ember egyre jobban elkeseredik, dühös lesz és már a hírek olvasásától is elmegy a kedve. Ki van itt többségben? A racionális, normális emberek vagy a csőcselék, bűnözök, politikusok, pártudvarok? Ha én az előbbinek érzem magam, akkor talán kisebbségben vagyok? Csatlakozzunk a csőcselékhez? Ha egy tüntetésen lemegyek az utcára, elszörnyedek, honnan szalajtották ezt a sok elmekórtani esetet? Legtöbbjük mintha éppen a kocsmából jött volna ki vagy a pszichiátriáról. De őket is mozgatja valaki. Mint a rendőröket, ügyészséget, bíróságot is. Mintha mindenki összefogott volna, hogy minél rosszabbul érezzem magam a bőrömben. És akkor még csatlakoznak hozzájuk a bankok, az Elmű, a Főgáz, a T-Online, a koszos, rendetlen terek, utcák, a kutyakakit telepítő ebek, a zebrán gázoló sofőrök, az öngyilkos robbantók, az önkényes hatalom. Könyörgöm, rendet szeretnék, értelmet ebben a világban!

Van-e boldogság? Melyik a mi világunk?

Naponta számtalan információval bombáznak bennünket. Válság, kormány, pártok, bűnözés, tiltakozások. Amire a mi reakciónk a megdöbbenés, harag, düh, elkeseredés. De amikor elalvás előtt lehunyjuk szemünket, ezek az érzések, gondolatok eltűnnek. Egy másik világba, másik dimenzióba kerülünk. Nem a fájdalom az uralkodó érzésünk, hanem a szeretet. Szemünk előtt pereg a múlt, a jelen, a jövő. A szerelem, az aggódás, gyermekeink szeretete. Minden ami igazán fontos. Mert a mi világunk ez. Ez az amit látni akarunk és ez az amit valóban látunk. Mert ha igaznak és valóban fontosnak fogadnánk el a világ bajait, a pusztulást, az öldöklést, a megkülönböztetést, a harcot, a küzdelmet, akkor felvetődne bennünk, érdemes-e élnünk ebben a világban. Ha csak ezeket vennénk figyelembe, a válaszunk az lenne, hogy nem. De tudjuk, hogy a válasz nem ez. Mert a világban a boldogság vár bennünket. Mert van-e annál nagyobb öröm, mint mikor kedvesünk kezét a kezünkön érezzük, mikor gyermekünk csillogó szemekkel mondja: apa, szeretlek. Bánatunk, haragunk, szomorúságunk mindig elmúlik. A boldogság mindig velünk van. Csak be kell csukni a szemünket. Csak ki kell nyitni a szemünket.

Van élet a halál után? A hívő és a szkeptikus

A két magzat

"Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy 'kis hívő', a másik egy 'kis szkeptikus'. A 'szkeptikus' azt kérdezi:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Hát persze - mondja a kis 'hívő'. - Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
- Hülyeség! - mondja a 'szkeptikus'. - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
- Pillanatnyilag még nem tudom - mondja a kis 'hívő' -, de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!
- Nonszensz, lehetetlen! - mondja a 'szkeptikus'. - Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
- Hát persze hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni - mondja a kis 'hívő'.
- Soha sem fog működni! - véli a kis 'szkeptikus'. - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
- Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet - mondja a kis 'hívő' -, de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és Ő nagyon vigyáz majd ránk!
- Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis 'szkeptikus'. Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem is létezhetnénk! - válaszolja a kis 'hívő'.
- Mire a kis 'szkeptikus':
- Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!
A kis 'hívő' elgondolkozik egy pillanatra.
- Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! - Majd halkan hozzáteszi:
- Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után
kezdődik!"