Merülök. 5 m, 10 m, 15 m. Egyre gyorsulok, fújok egy kis levegőt a mellényembe. Felettem a haragos hullámok, alattam a sötétkék mélység. 20m, 25 m. Lassul a süllyedésem. 35 m-en megállok. Lebegek. Csend van, körülölel a kék víz. Felettem egy cápa köröz, a távolban barracuda raj. Félnem kellene, mégis csak békességet érzek. Mert tudom, hogy megtaláltam az egyensúlyt. Nincs rohanás, küzdés, hajtás. Csak csend és nyugalom. Szürreálisnak tűnik minden, mégis valóságosnak. Ez vagyok én. A lebegés. Az egyensúly. A valódi Én. Jó lenne örökre így maradni. Nem visszatérni az anyagi világba. Ahol kapálózni, harcolni kell, hogy a felszínen maradhassak. Ahol nem találom az egyensúlyt. Ahol már régen elveszítettem a valódi énem.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése