A halálkapcsoló rövid története

Nincs élet a halál után, de egy részünk mégis tovább él.

A számítógépes korszak kezdetén, ha egy ember meghalt, az agyában elraktározott jelszavak elvesztek, ezért senki sem tudott hozzáférni a fájljaikhoz. Volt olyan eset is, amikor egy teljes vállalat csődbe ment emiatt a vezérigazgató halálakor. Ez volt az oka, hogy a programozók kitalálták a halálkapcsolót.

A kapcsolóval rendelkező számítógép hetente egyszer kéri tőled a jelszót, hogy meggyőződjön arról, még életben vagy. Ha egy megadott időintervallumon belül nem adod meg a helyes jelszót, a számítógép arra a következtetésre jut, hogy halott vagy, ezért a jelszavakat automatikusan elküldi egy emailben az általad előzetesen megadott kedvezményezettnek. Sokan kibővítették ezt a szolgáltatást, például eljuttatták a svájci bankszámlájuk adatait az örökösöknek, közölték véleményüket a haragosukkal, így az övék lett az utolsó szó, vagy elárultak olyan titkokat, amelyekről életükben mélyen hallgattak.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a halálkapcsolók alkalmasak arra is, hogy mindenki elektronikusan elbúcsúzzon. A jelszavak küldése helyett az emberek úgy programozták be a gépüket, hogy azok emaileket küldjenek a barátaiknak, amelyekben bejelentik a saját halálukat. "Úgy tűnik, halott vagyok”, így kezdődött a legtöbb email, "ezért megragadom az alkalmat, hogy elmondjam neked, amit mindig is szerettem volna ..."

Az emberek hamar kitalálták, azt is be tudják programozni, hogyan küldjenek üzenetet egy megadott jövőbeni időpontban: "Boldog 87. születésnapot. Már 22 éve, hogy nem lehetek közöttetek. Kívánok neked hosszú életet."

Idővel az emberek még tovább fejlesztették a halálkapcsoló funcióit. A halál bejelentése helyett az elküldött üzenetek azt szimulálták, hogy az illető továbbra is él. Olyan algoritmusokat fejlesztettek ki, amelyek elemezték a bejövő üzeneteket, és válaszoltak is azokra. A halálkapcsoló mindig megfelelő bocsánatkérő levelet küldött, amelyben kimentette az illetőt, amikor nem tudott résztvenni egy találkozón, a meghívások elől ügyesen kitért, alkalomhoz illően gratulált az adott élethelyzetben, kifejezte a reményt, hogy hamarosan találkozhat a másikkal.

A jelenben a halálkapcsoló építése művészetté vált. Programjuk szerint alkalmanként faxot küldenek, átutalásokat eszközölnek különböző számlák között, online megvásárolják a legújabb könyvet. A legkifinomultabb kapcsolók tárolják az emberek adatait, emlékeit, nevükben a rá jellemző vicceket mesélik el, elevenítik fel a régi közös élményeket, dicsekednek el sikereikkel.

A halálkapcsolók viccet csinálnak a halandóságból. Az emberek rájöttek arra, igaz hogy nem képesek megállítani a Halált, de attól még bele tudnak köpni az italába.

Ez az egész a sír csendje elleni jóhangulatú forradalomként kezdődött. Most már azonban nekünk, élőknek, egyre nehezebb megkülönböztetni, ki halt meg és ki él. A számítógépek folyamatosan működnek, éjjel-nappal küldözgetik a halottak nevében az üzeneteket: üdvözleteket, részvétnyilvánításokat, kifogásokat, pletykákat, udvarlásokat, vicceket, - kódokat egymást jól ismerő emberek között.

Világossá vált, mi felé tart a társadalom.  A legtöbb ember halott, én egyike vagyok a kevés élőnek. Amikor meghalok és bekapcsol a halálkapcsolóm, a szétküldött üzeneteket már senki sem fogja elolvasni, az emailek hangtalanul bolyonganak majd egyik bolygó körül keringő kommunikációs műholdról a másikra.

Számunkra nincs élet a halál után, mégis tovább fogunk létezni. Ha egy idegen civilizáció képviselői eljutnak a Földre, azonnal megértik, milyenek voltak az emberek, mert itt marad az egész kapcsolatrendszerünk: ki kit szeretett, ki küzdött, ki kit csalt meg, kik nevettek együtt a kirándulásokon és az ünnepi vacsorákon. Az emberek közötti hivatalos, családi, szerelmi kapcsolatok tovább élnek az elektromos üzenetekben. A halálkapcsolók olyan tökéletesen szimulálják le a társadalmat, hogy a teljes szociális háló rekonstruálható. A bolygó emlékei egyesekben és nullákban élnek tovább.

Ez a technológia lehetővé teszi, hogy örökké nevethessünk az elmondott vicceken, hogy egy kedves szóval orvosolhassuk az elveszett lehetőséget, olyan történeteket idézhessünk fel életünkből, amelyeket a valóságban már nem élhetünk át. Az emlékek önálló életet élnek, nem vesznek el örökre csak azért, mert elfelejtjük, vagy túl fáradtak vagyunk arra, hogy újra felidézzük azokat. Boldogok lehetünk, hiszen létezésünk dicsőséges napjainak emléke tovább él halálunk után is. Ez a halál utáni élet, a túlvilág.

David Eagleman

Fordította: Kozma Sándor